Sötétben
Nézz a lelkembe, mély és sötét,
Megölték benne a szeretet őrét,
És a szeretetet ellopták belőle,
Hiánya fáj, lelkem sötét lett tőle.
Lelkemből egy kis darabot szívesen adok,
De félek, csak bánatot okozok,
Így hát megtartom magamnak,
S a fájdalmak csak nekem maradnak.
Lelkemnek csak egy kis szikra kellene,
S rögtön világosság gyúlana benne.
De nincs senki, ki egy szikrát hozna,
Hogy lelkemben világosság gyúlna.
Egyedül vagyok minden nap,
Nekem már nem süt ki a Nap.
Az életem sötét, halott,
Nincs benne se csillag, se hold.
Kérdem magamtól, ki vagyok én?
Már meghalt bennem minden remény.
Már csak egy üres test vagyok,
Mit majd egyszer hátra hagyok.
Mikor? Talán ma, vagy holnap,
Várnak rám az oszló holtak,
Beállok én is közéjük,
És én leszek a vezérük.
Egy koporsó lesz az otthonom,
S lelkemet már nem hordozom,
Elválok tőle, ő is elhagy,
S egyszer majd a Mennyekbe juthat. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
